2013. március 15., péntek

Összegyűltünk áldozatra hívő magyar nép - Március 15.


Ma délelőtt Budapesten voltam. Nem a nemzeti ünnep alkalmából, hanem a repülőtérre vittem az egyik szlovák barátomat. Látta, hogy itt, ahogy ő fogalmazott "délen" valamiféle nagy ünnep van. S persze nem tudta, de megkérdezte, milyen van, meg hogy mit ünneplünk. Könnyekkel küszködve próbáltam elmondani e mai nap lényegét, de puszta szavaim vajmi keveset tudtak kifejezni a máról, s a mához kapcsolódó eseményekről - illetve azok lényegéről. Nem is igazán értette meg a jó barát, a tót atyafi, hogy miért verjük ilyen nagy dobra ezt az ünnepet. Bántott ez engemet.
S mikor elbúcsúztunk, s felszállt a repülőgépe, azonnal Radnóti szavai jutottak eszembe...
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? Gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szőlőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat.

Krisztusban szeretett testvéreim! Valóban, aki nem itt született, nem itt él, annak nem sokat mond e táj. De nekünk mond valamit? El lehet mondani, nekünk e táj, az Ipoly mente, községünk, Palócföldünk mit jelent? Biztos, van a világon olyan táj, amelyet ettől szebbnek mondanak. Nem is élünk itt nagy lábon, nincs sok lehetőség, kevés a munkahely, és finoman fogalmazva nem érezzük országunk, s az atyafiak készségét és támogatását... S mégis.
 Remélhetőleg mi mind így fogalmaznánk:

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok.

Itthon vagyunk, s itthon ünneplünk – e föld a mi hazánk. Akkor is, ha olyan államban élünk, amelyet nem a mi számunkra hoztak létre. Nem tudhatom, másnak e tájék mit jelent. Nekem akkor is szülőhazám.
De javarészt nem csak magyarok, de hívő katolikusok, igaz-Isten hívők jöttünk össze a mai ünnepen templomunkban. Az Isten templomában, de egyben a mi templomunkban. Ez a hely is, ez az épület is, melyet őseink emeltek legalább olyan haza, s szülőhely, mint a föld, amire építették. Hisz ahogy gyermekként e tájékon, e földön születtünk a világra, úgy gyermekként e helyen születtünk meg az Istennek – lettünk a keresztségben Isten gyermekévé. Szent ez a hely, s lelkünk igazi hazája. Becsüljük meg! Érezzük át, tudatosítsuk, mi mindent jelent e hely nekünk. Mennyi kegyelmet, lelki erőt, bátorságot kaptunk már itt. Emlékezzünk vissza, s rójuk le tiszteletünket e szent helynek – imádatunkat Istennek. S Radnótitól ihletve valahogy így fogalmazhatnánk:

Nem tudhatom, hogy másnak e templom mit jelent,
Nekem szülőhazám e szentséggel ölelt
Kis templom, hathatós kegyelmek világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, lelkem is majd e helyről indul el.
Az örök hazába.

Krisztusban szeretett hívő magyar nép. Ha a szabadságharc hősei hősök maradtak számunkra, mennyivel inkább kell a teljes szabadság, a bűn uralmától való szabadság harcosait, a szenteket tisztelnünk. Ők pedig mind egy ugyanilyen szent helyen, templomban születtek Isten gyermekévé.
Hitünk és nemzetünk szétválaszthatatlan. Ezt mutatja a ma is, mikor a magyarság ünnepén az Istenhez imádkozunk. Máskor pedig az Isten ünnepén magyarul fohászkodunk. Tiszteljük, szeressük e tájat, e földet. Tiszteljük, szeressük e helyet, szent helyünket. Akkor megmaradunk magyarnak, megmaradunk hívőnek. Megmaradunk magyar hívőnek. S dicsekedjünk őseink érdemével, mindenekelőtt a szent magyarokéval.
S ne feledjük, hitünkön és magyarságunkon múlik a jövő. Gyermekeink jövője. Petőfi tőlünk is kérdezi:

Hát majd a jövendő fog-e dicsekedni
Mivelünk? Vajon nem fogja emlegetni
Orcapirulással e kor gyermekeit?

Rajtunk múlik, hisz a haza, s az Isten velünk. S ha Isten velünk, ki ellenünk?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése