Ha bármilyen nagy, fontos dolgot naponta megélünk,
könnyen megszokhatjuk, s mindennapossá, szürkévé válhat.
Egy kis gyermek életében nagy dolog az elsőáldozás. Sokat
készül rá, várja, s mikor eljön, nagy az ünnep, sok a hívő – mindenki rá
figyel. Nagy az élmény, mert tudja, habár föl nem fogja, hogy magát az Istent
veszi magához. De lassan elmúlik az élmény, elmúlik az ünnep, s jön a
hétköznap. Jön a második szentáldozás, a harmadik, a századik, ezredik… Jobb
esetben mindennapossá válik a szentáldozás.
Éppen ezért minden évben külön ünnepet szentel
Egyházunk az Oltáriszentségnek. Annak, akivel igaz, naponta találkozunk, de
talán mégsem figyelünk rá eléggé. Ma külön ünnepünk, parancsolt ünnepünk van,
hogy sose felejtsük el, de újra és újra megéljük, átéljük: az Oltáriszentség
Krisztus ránk hagyott legnagyobb ajándéka. Földi életünkben nem kaphatunk
Istentől többet, jobbat, nagyobbat, mint őt magát – valóságosan. Aquinói Szent
Tamás költői kérdésére mind tudjuk a választ: „Van-e ennél a szentségnél csodálatosabb dolog?”
És mégis. Nem kaphatunk ennél többet, de mégis mindig
valami mást kérünk Istentől, másért imádkozunk, másra vágyunk, s ezt a
legnagyobbat nem csak, hogy nem kérjük, nem vágyunk rá, de mikor Isten nyújtja
nekünk, el sem fogadjuk. Hány szentmisén vettünk már részt, amikor nem éltünk
ezzel az ajándékkal – mikor nem áldoztunk? Vagy hányszor áldoztunk már
méltatlanul – üdvösségünk helyett kárhozatunkat véve?
A mai gyönyörű Oltáriszentség himnuszunk, a
szekvencia, amit az alleluja előtt olvastunk tanítja és figyelmeztet: Veszi egy
és veszik ezren, rövidséget nem lát egy sem, fogyasztják, és nem fogy el. Veszik
jók és veszik rosszak, csakhogy különféle sorsnak részesei ők vele. Rossznak
halál, jónak élet ilyen az egyforma étek különböző ereje.
Nagy dolog, sőt, a legnagyobb dolog életünkben a
szentáldozás, hisz magával az Istennel találkozunk. Mindig csak tiszta szívvel –
halálos bűn nélkül, azaz a kegyelem állapotában vehetjük magunkhoz az
Oltáriszentséget. Néhány fontosabb dolgot fel kell elevenítenünk
hittudásunkból: Ha bármilyen halálos bűnt elkövettünk, nem mehetünk addig áldozni,
míg meg nem gyónjuk. Ha kihagytunk saját hibánkból egy vasárnapi, vagy
parancsolt ünnepi szentmisét, ha káromoltuk az Istent, a szentségeket, ha
hamisan esküdtünk, ha haragot tartunk, haragszunk valakire, ha
szemérmetlenkedtünk, ha rágalmaztunk – nem járulhatunk szentáldozáshoz. De ne
csak arra gondoljunk ilyenkor, hogy majd húsvétkor, majd karácsonykor
meggyónok. Mert mi lesz, ha azt nem élem meg? Mi lesz, ha addig meghalok? Az
örök kárhozatra jutok! Legyen bennünk szent félelem! Talán kellemetlen, talán
rosszul esik, de felettébb hasznos az!
S végül hallgassuk meg, milyen üzenetet hagyott az
utókorra Aranyszájú Szent János, amikor e mai nagy titokról, az Oltáriszentségről
tanít:
Tudom, hogy sokan járultok majd ehhez
a szent asztalhoz a mostani
ünnepen. (Talán csak megszokásból?)
Jó volna -- már többször is
szoktam emlegetni -- ha nemcsak
számlálgatnánk az ünnepeket, hanem
inkább átélnénk azokat. Bárcsak
tisztulnánk meg lelkünkben és így
egyesülnénk a szent áldozattal. Mert
aki bűnben van és bánata még
nincs, ünnepnapon sem méltó arra,
hogy e félelmetes szent áldozat
részese legyen. De aki megtisztult és
gondos bánattal letörölte
bűneit, ünnepen is, máskor is méltón
járulhat az isteni nagy titokhoz.
Méltó arra, hogy az Isten ajándékait
élvezhesse.
De azt nem értem, hogyan nem törődnek ezzel sokan, akik ezer
bajban nyögnek. Ha azonban látják az
ünnep közeledtét, mintha maga a
nap vonzaná őket, rohannak a szent
titokhoz, melyet ilyen állapotukban
még megpillantaniuk sem volna szabad.
A nyilvános bűnösöket mi magunk tartjuk távol. Akiknek
lelkiállapotát nem ismerjük, azokat
Istenre bízzuk: Ő minden léleknek
ismeri titkait. Ma szeretnénk minden
nyilvános vétket mindenkinél
helyrehozni.
Mi is ez a vétek?
Az, hogy nem illő tisztelettel mennek az oltárhoz, hanem
nyugtalankodással, veszekedéssel,
haragtartóan, zajjal. Előtte
gyalázkodtak, megszólták felebarátaikat:
egész lelkük csupa
hánykolódás.
Ezt is sokszor mondtam és nem is hagyom abba. Ugye, láttátok már
az olimpiai játékok alatt, mikor a győztes
méltóságteljesen végigsétál
a főtéren: fején koszorú, kezében
pálca. Mindenki megbámulja
díszruháját. Milyen rend van, mikor a
hírnöke hangos szóval csendet és
fegyelmet kér. Ugye, milyen visszás:
ahol az ördög üli a diadalát, ott
akkor nyugodtság van, ahol pedig
Krisztus hív bennünket magához, ott
zajongunk. A piacon csend, a
templomban zaj? A tengeren szélcsend, a
kikötőben pedig hullámzás? Mondd,
miért nyugtalankodol? Mi izgat?
Sürgős üzletkötés hajt? Általában
tudod, hogy éppen arra az órára
lenne elfoglaltságod? Vagy arra
gondolsz, hogy mindig a földön élsz?
Azt hiszed, hogy az emberek között
maradsz?
Nem kőszívű az, aki azt hiszi magáról, hogy ilyenkor a földön jár
és nem az angyalok karaiban? Közöttük
titokzatos szent éneket énekel
és velük győzelmi induló zeng az
Istennek. Ezért nevez bennünket
Krisztus sasoknak a következőképpen:
,,Ahol a test vagyon, oda gyűlnek
a sasok is'' (Lk 17,37), hogy égbe
szálljunk és könnyen szálljunk
magasba lelkünk szárnyain. Mi pedig
kígyókként földön csúszunk és
földet eszünk.
Akarjátok, hogy megmondjam: miért a zaj és a lárma? Mert
egyáltalán nem zárjuk be a kapukat, sőt
elnézzük, hogy utolsó hálaadás
előtt kisiessetek és haza menjetek.
Ez bizony nagy meggondolatlanság.
Mert mit cselekszel? Krisztus itt van
köztünk, az angyalok mellette
állnak, előttünk az isteni áldozat, a
testvérek még részesülnek benne,
te pedig ott hagysz mindent és
továbbállsz. Ha vendégségbe vagy
hivatalos és ha elsőnek is laktál
jól, mégsem mersz a barátaid nélkül
eljönni, míg ők esznek. Itt pedig
Krisztus áldozatának
továbbfolytatásakor, mikor még tart a
fenséges titok, közepén
abbahagysz mindent és eltávozol.
Lehet ezt mentegetni, lehet ezt védeni?
Ha akarjátok, megmondom, kinek a szerepét töltik be azok, akik
már a közepén elmennek és az áldozás
végén a hálaadó éneket nem
éneklik velünk. Nagyon keményen
akarok szólni, mégis meg kell
mondanom, sok ember
lelkiismeretlensége miatt. Mikor Júdás az utolsó
vacsorát együtt töltötte el a
többivel, azon a végső éjszakán, a
többiek még együtt maradtak, ő sietve
eltávozott. Őt utánozzák ezek
is, mikor az utolsó hálaadó ének előtt
kisietnek. Ha Júdás nem sietett
volna ki, nem lett volna áruló. Ha
nem hagyta volna el apostoltársait,
nem veszett volna el. Ha nem tört
volna ki a nyájból, a farkas nem
találta volna egyedül és nem falta
volna fel. Ha nem szakadt volna el
pásztorától, nem lett volna vadállat
zsákmánya. Ő a zsidókkal, ezek
pedig az Úrral távoznak hálaének
közben.
Látjátok, az áldozat utáni végső imádság az utolsó vacsora
példájára van. Szeretteim, most pedig
fontoljuk meg ezeket, véssük jól
emlékezetünkbe és féljünk az ezért
járó büntetéstől. Isten testét adja
neked, te még szavakat sem adsz
cserébe: amiket kaptál, azokért hálát
sem adsz. Ha testi táplálékot eszel,
utána imádkozol. Ha pedig
lelkiekben részesülsz, mely
fölülmúlja az egész látható és láthatatlan
világot, szánandó ember létedre nem
vársz, hogy szavaiddal, tetteiddel
hálát adj? Nem méltó az ilyen a
legnagyobb büntetésre?
Nem azért mondottam ezeket, hogy helyeseljétek, sem azért, hogy
hangosan és zajosan megköszönjétek,
hanem hogy alkalomadtán ezekre
visszaemlékezzetek és illő
fegyelmezettséget tanúsítsatok. A
hittitkokat vagy megbeszéljük vagy
átéljük. Ahol tehát szent titkot
ünnepelünk, ott mély csend legyen.
Ebben a teljes csendben nagy
fegyelmezettségben, illő
odafigyeléssel járuljunk a szentáldozáshoz,
hogy Istennek még több kegyelmét
harmatoztassuk magunkra, hogy
lélekben megtisztuljunk, hogy örök
javakat nyerjünk. Hogy mindezeket
megkaphassuk, legyen dicsőség,
hatalom és imádás a mi Urunk Jézus
Krisztus kegyelméért, jóságáért, az
Atyával és Szentlélekkel együtt
most és mindörökkön örökké. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése