Ma
délután olvastam egy igen érdekes történetet a Merész magyarok c. könyvemben
(Nyári Krisztián, Corvina, 2015). A ma már jól ismert Herendi Porcelángyár egyik
elindítójáról, Fischer Móricz-ról szólt, és arról, hogyan lett egy kis, házi
műhelyből Európa leghíresebb porcelángyára. Hosszú lenne az egész történetet
elmondani, ezért csupán egy kis részét szeretném megosztani veletek, amely –
úgy gondolom – szorosan összefügg hitünkkel, magyarságunkkal – szorosan
összefügg lelki életünkkel, nemzeti öntudatunkkal.
Éppen
a 19. század ötvenes éveire, vagyis a magyar forradalom és szabadságharc
idejére datálható a Herendi Porcelángyár beindítása és virágzása. Az ipar
területén az volt az az időszak, mikor a hazai mesterek megélhetését komolyan
gyengítette a külföldről beáramló olcsó tömegáru. Fischer úr sikerének titka azonban
a lehető legjobb minőségű termék előállítása volt, és ahogyan életrajzában
olvashatjuk: „A minőség kérlelhetetlen
megszállotja volt, ennek köszönhette sikerét és bukását is.” A mindig
jobbra, a tökéletességre való törekvésének köszönhette, hogy az 1873-as Bécsi
Világkiállításról uralkodók sora tért haza herendi készlettel: az orosz cár, a
perzsa sah, a walesi herceg és az olasz király is. De ugyanúgy a tökéletességre
való törekvése okozta gyára csődjét is. Néhány évvel később a külföldről
beözönlő olcsó, minőségtelen porcelán miatt a hazai és minőségi áru nem volt
már kelendő. Fischer Mór akkor sem adta alább, ő nem volt hajlandó nem
minőséget gyártani – így a gyár csődbe ment.
De
mit üzen nekünk ez a történet? Mi, akik itt vagyunk e március 15-i szentmisén,
igyekszünk hitünket megvallani és megélni, és ugyanúgy igyekszünk
magyarságunkat megtartani és ügyét előmozdítani. Igyekszünk ápolni úgy
hitünket, mint magyarságunkat. Persze volt idő, mikor népszerű, természetes
volt hívőnek lenni, s volt idő, mikor nem volt nehéz magyarnak lenni sem. Mikor
a minőség, a milyenség mindenki számára fontos volt – nem csak a
kerámiaiparban. De ez az idő elmúlt. Ma ez nem divat – nem népszerű.
Kisebbségben vagyunk hívők, kisebbségben vagyunk kultúrájukat ápoló magyarok.
Mert a többségnek nem fontos a hit, a vallás, a templom, az Isten, a többségnek
„nem ügye” a március 15., a megemlékezés, a kultúra, a hagyomány. De éppen
ezért említettem Fischer úr élettörténetét, mert ő is megmutatta: van úgy, hogy
az embernek mindezekért az életét is fel kell áldoznia – és nem szabad alább
adni, csak mert most más a divat, és máshogy csinálják.
Krisztusban
szeretett hívő magyar testvéreim! Hitünk és nemzetünk szétválaszthatatlan. Ezt
mutatja a mai nap is, mikor a magyarság ünnepén az Istenhez imádkozunk. Máskor
pedig az Isten ünnepén magyarul fohászkodunk. Tiszteljük, szeressük ezt a
tájat, ezt a földet – ne adjuk el, ne hagyjuk el, ne adjuk alább. Tiszteljük,
szeressük e helyet, szent helyünket – ne adjuk el, ne hagyjuk el, ne adjuk
alább. És mindenekelőtt tiszteljük és szeressük egymást úgy, ahogyan Isten
szeret minket – ne adjuk el egymást, ne hagyjuk el egymást, ne adjuk alább.
Isten pedig úgy szeret, hogy mindenét odaadta értünk. Így megmaradunk
magyarnak, megmaradunk hívőnek, megmaradunk testvérnek. Megmaradunk magyar hívő
testvérnek. És akkor bátran dicsekedhetünk őseink érdemével, mindenekelőtt a
szent magyarokéval.
Sík
Sándor fogalmazta meg versében azt az imát, mely ma nagyon időszerű, mert pontosan
erre buzdít: hogy ne adjuk alább, ne hagyjuk abba:
A virágtalan, gyümölcstelen ágtól,
A meddőségtől, lanyhaságtól,
A naptalan és esőtelen égtől:
Ments meg Uram a szürkeségtől!
Édes az ifjak méntás koszorúja,
Fehér öregek aranyos borúja,
Virága van tavasznak, télnek:
Ne engedj Uram, koravénnek!
Csak attól ments meg, keresők Barátja,
Hogy ne nézzek se előre, se hátra.
Tartsd rajtam szent, nyugtalan ujjad,
Ne tűrd, Uram, hogy bezáruljak!
Ne hagyj Uram, megülepednem,
Sem eszmében, sem kényelemben.
Ne tűrj megállni az ostoba van-nál,
S nem vágyni többre kis mái magamnál.
Ha jönni talál olyan óra,
Hogy megzökkenne vágyam mutatója,
Kezem kezedben ha kezdene hülni,
Más örömén ha nem tudnék örülni,
Ha elapadna könnyem a más bűnén,
A minden mozgást érezni ha szűnném,
Az a nap, Uram, hadd legyen a végső:
Szabadíts meg a szürkeségtől!
Én
ma is azért imádkozom, hogy ne szürke, de merész magyarok, merész hívők
legyünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése