Ma délelőtt... (2)

Újra megismétlődött szinte pontosan ugyanúgy egy régi eset...:

Évközi idő 16. vasárnapja

Sokat tanulhatunk, és talán mindent megérthetünk a mai evangéliumból, Krisztusban szeretett testvéreim! Magyarázd meg nekünk a példabeszédet – kérték meg Jézust az apostolok, miután hazamentek. Gyönyörűen tanúskodnak ezek a szavak arról, hogy az apostolok mennyire komolyan vették Jézus szavait, s hogy nem csak akkor gondoltak rájuk, mikor azokat hallgatták, hanem még otthon is – igyekeztek minél jobban megérteni és megvalósítani azokat.

Biztos velünk is megesett már, hogy nem teljesen értettük, sőt, hogy egyáltalán nem értettük, miről is szólt, mi volt a lényege az evangéliumnak, vagy valamely másik szentírási szakasznak a vasárnapi szentmisén. Persze az is lehet, h ez teljesen hidegen hagyott, vagy nem is érdekelt. Meghallgattuk – szép volt, jó volt, ennyi. A vasárnapi homíliáknak pedig elsősorban arra kell szolgálniuk, hogy megmagyarázzák a homályos részeket.

De ma maga az Isten magyarázza meg az ő saját szavait. Ahogy hallottuk az evangélium második felében: arról beszélt, hogy akár jók, akár bűnösök vagyunk, ő, az Isten élni hagy minket a földön. Sőt, nem csak hogy hagy, hanem táplál, éltet minket.

Kívülről talán senki nem látja, mi van, mi játszódik le bennünk. Mennyire tiszta és Istenhez méltó az életünk. Isten irgalmas, de a végső ítéletkor, mely lehet fél perc, de ugyanúgy 1000 év múlva mindenek előtt igazságos lesz – a jókat megjutalmazza, a gonoszokat örök kárhozattal bünteti.

Ennél egyértelműben még talán sosem beszélt hozzánk az Isten. Valóban, akinek van füle, halja meg!

"...a farizeusok szóvá tették..." /Mt 12,1-8/

A farizeusok nem voltak jóindulatúak. Ezt jelzi az is, hogy amikor valami hibát láttak másokban, nem tanácsot adtak és segítettek, hanem azonnal kritizáltak és vádoltak.

Az ő ellentétük Jézus, aki nem vágott vissza, hanem egyértelmű érvekkel igazolta a tanítványainak a viselkedését. Nem vitatkozott a farizeusokkal, hanem megnyitotta a szemüket és szívüket – segített nekik, hogy jobban, helyesebben lássák és tegyék a dolgokat.

Mi is sokszor észrevesszük mások hibáját, vagy legalább is sokszor nem tetszik nekünk, ahogyan mások viselkednek. A kérdés azonban az, mi hogyan kezeljük ezeket a helyzeteket. Úgy mint Jézus, vagy, mint a farizeusok?

„Én vagyok Ábrahám, Izsák és Jákob Istene. Ez az én nevem minden időkre, s így kell neveznetek nemzedékről nemzedékre.“ /Kiv 3,13-20/

„Én vagyok Ábrahám, Izsák és Jákob Istene. Ez az én nevem minden időkre, s így kell neveznetek nemzedékről nemzedékre.“

Maga az Isten nyilatkoztatta ki ezeket a szavakat Mózesnek, ahogy hallottuk az olvasmányban. S hogy miért szerepel az Isten nevében ez a három személy,. Ábrahám, Izsák és Jákob? Mert velük, a három ún. ősatyával csodálatos dolgokat vitt véghez Isten. Minden zsidó tudta például, hogy hogyan volt az Isten Ábrahámmal, hogyan töltötte be a földet az ő nemzetségével, pedig úgy nézett ki, egy szem fiát is elveszíti.

„Én vagyok Ábrahám, Izsák és Jákob Istene. Ez az én nevem minden időkre, s így kell neveznetek nemzedékről nemzedékre“ – hogy állandóan a zsidók szeme előtt legyenek Isten csodás tettei, s hogy állandóan tudatosítsák: ez az az Isten, aki soha nem hagyta cserben az embert.

De most gondolkozzunk el azon, a mi életünkben milyen csodás dolgokat vitt véghez az Isten. Ma újra elevenítsük fel azokat, nevezzük meg azokat az eseteket, eseményeket, s mi úgy nevezzük az Istent. Hogy a mi szemünk előtt is állandóan ott legyen: sosem hagyott el minket Urunk, így most sem fog!

Miserend és hirdetések

Évközi idő 15. vasárnapja

Miért beszélsz hozzájuk példabeszédekben?“ – tette fel a kérdést, majdnem szemrehányóan Péter. De ugyanígy, mi is megkérdezhetjük, miért mesél nekünk ilyen történeteket Jézus?

Nyugodtan elmondhatjuk magunkról, hogy szeretjük a történeteket. Ha nem szeretnénk, nem lenne olyan nagy sikerük a mindenféle Argentin vagy Mexikói sorozatoknak a TV-ben. Hisz ott sokszor 300-400 részen keresztül folytatódik ezer és ezer történet… A gond csak az, hogy ha ezeket nézi az ember, elfelejt elég időt, figyelmet és fáradságot áldozni az úgymond saját „élettörténetére”.

Mire jók tehát a hasonlatok? A hasonlat lényege az, hogy különlegességével, érdekességével felkelti a hallgató figyelmét, de magában foglal bizonyos megoldatlan, tisztázatlan kérdéseket, amelyek aztán később gondolkodásra késztetnek – s ez benne a pláne, hogy fejtörésre ösztönöznek.

Jézus is pont ezért mond el ismét egy történetet. De ez a történet kicsit más, komolyabb történetet, mint a többi.

Kiment a magvető vetni. De képzeljétek el, hogy ez a magvető ugyanúgy szórta a magot a jó földbe is, mint a tövisek meg a kövek közé. Na, ennek vajon mi értelme van? Minek szórja a magot a kövek közé, ha úgysem hoz majd termést? Vannak itt közöttetek földművelők is. Tőletek kérdezem, ti is így csináljátok? Hogy a magok felét kövek közé, meg az útszélre szórjátok? Ha így pazarolnátok a maggal, nem hiszem, hogy józaneszűeknek lennétek nyilvánítva. De akkor hát, kedves testvéreim, mi ennek az értelme? Semmi. Ez egy jó nagy szamárság. Vetni a magot oda, ahol tudjuk, úgysem fog kikelni.

Jó nagy szamárság. De egy a szerencse, hogy ez csak az anyagi világra érvényes. Ott a köves és tövises talaj sosem változik át jó termőfölddé. De a lelki életben ez teljesen máshogy van. Isten, aki a magvető, tudja pontosan, mit miért tesz. Ha nem vetne ugyanúgy a kövek és tövisek közé, nem lenne semmi értelme az egész példabeszédnek. Tehát? A lelki életben elképzelhető, hogy a köves talaj jó porhanyós, táplálékkal teli talajjá változik. Elképzelhető, hogy a tövis egy-kettő kiszárad, s így már nem nyomja el a termést. S ez az egész egy dolog miatt… mert Istennek semmi sem lehetetlen. Ha ezek az átváltozások nem lennének lehetségesek, Isten nem vetne mindenhova, nem pazarolna így a maggal.

Tehát mindez lehetséges. Így azonban, ha a köves talajból nem lesz termés, nem hibáztathatjuk a magvetőt, mert ő jó magot szórt el. Ha nem lesz termés, nem Isten a hibás, hanem mi. Ebben a hasonlatban mi vagyunk, ahogy hallottuk, a talaj. Csak tőlünk függ, hogy befogadjuk-e Isten szavát, a magot, s hogy aztán hozunk-e termést, tehát az szerint élünk-e.

Mert Isten állandóan szórja a magot, állandóan szól, állandóan, még ha a mi szívünk tele is van tövisekkel, vagy ha a mi szívünk kemény is, mint a kő. Ő állandóan, minden nap felkínálja magát, minden nap szórja a magot. S nekünk minden nap alkalmunk van először is eljönni, meghallgatni, amit mond. Aztán szívünkbe fogadni a hallottakat, majd ezt megvalósítani. Rajtunk múlik, hogy hét közben is eljövünk-e Jézushoz. Hisz minden nap kínálja magát, hogy gyere, legyél a barátom. Legyél a legjobb barátom. De mégis, hányszor üresen tátong templomunk…pedig Isten szórja a magot…nem cselekedhetünk az szerint, amit mond, ha nem jövünk el, s nem halljuk, nem hallgatjuk meg, amit mond.

Mi az tehát, amit a mai példabeszédből hazavihetünk? Például egy elhatározást, hogy otthon újra elgondolkodunk ezen a történeten s megvizsgáljuk, tud-e bennünk hatékonyan működni Isten szava.

Köszönjük neked, Jézus, hogy mai példabeszédeden keresztül jobban megismerhettünk téged, s egyben saját magunkat is.

Az ipolykéri falunapi szentmise szentbeszéde

„Boldog a nép, amely tud ünnepelni“ /Zsolt 88/

Kedves polgármester úr, kedves kériek, vendégek, mindannyian Krisztusban szeretett testvéreim!

A Szentírásból a Zsoltáros szavaival köszöntelek titeket: „Boldog a nép, amely tud ünnepelni.“ Szép számban összejöttünk erre a falunapi szentmisére, egyértelműen többen, mint egy-egy vasárnapi szentmisén szoktunk lenni. S hogy mi hozott ma össze bennünket? Mondhatjuk, hogy a polgármester úr, de valójában maga az ünnep. Ünnep ez a mai nap, falunapot ünneplünk.

Így most szeretném megragadni az alkalmat és szólok azokhoz is, akikhez sokszor sajnos még vasárnaponként sem szólhatok, mivel nem szoktunk találkozni az Isten házában az Isten színe előtt Isten-dicséretben.

Egy ázsiai költő beutazta Európát és azt írta rólunk, hogy Európában vasárnapi kereszténységet talált és hétköznapi pogányságot. Itt az emberek őrzik a vallásosságot, mint az életnek valami keretét, mint valami szép régi bútort, de nem irányítja az életüket, nem tevékeny, nem élő. Mindannyian tudjuk, mennyire érvényes, vagy nem érvényes ez ránk. Mindenki saját maga tudja, mennyire irányítja és befolyásolja az életét az Istennel való kapcsolat. S erről szeretnék most szólni (támaszkodva Sík Sándor egy 60 évvel ezelőtti beszédére): mennyire éljük meg a hitünket – a hétköznapokban?

Egyértelmű és kétségtelen, hogy vallási életünk inkább az ünnepnapokra van beállítva, mint a hétköznapokra. Hisz ha csak például Jézusra gondolunk, felvillan egy kép egy-egy csodás eseményről – karácsony, csodatevés, kálvária, feltámadás… Azonnal valami különleges eseményekre gondolunk. Nem gondolunk Jézus „szürke” hétköznapjaira. Gondolhatunk a kedves Szűz Mária képekre is: Milyen szép kék palástban, mosolygón… De nincsenek, nem jönnek elő képek Máriáról a konyhában, vagy a mosóteknő mellett, holott Szűz Mária bizonyára többet volt munka közben, mint olyan helyzetben, amelyekről szép királynői képet lehet festeni. A szentek életrajzai is főleg a nagy dolgokat, a csodás beszédeket, prédikációkat, csodákat mutatják meg – mondhatjuk, hogy az ünnepeket, de keveset szólnak a hétköznapokról. Pedig egy hétben általában hat hétköznap van és csak egy vasárnap. Aki csak vasárnapi keresztény, az a kereszténységnek csak egy heted részét éli meg. Igaz, hogy a zsoltáros azt mondja: „Boldog a nép, amely tud ünnepelni“, de azonnal utána teszi: „A Te arcod fényében járni-kelni“. Járni-kelni akkor is, amikor nincs ünnep. Így ezt mondhatjuk: Boldog a nép, amely hétköznap is Isten arcának fényében, Isten jelenlétében jár. A legjobban talán Szent Pál fogalmazta meg: „Akár esztek, akár isztok vagy bármi mást tesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek“. /1Kor 10,31/ Pestalozzi a nagy pedagógus pedig még nyersebben fogalmaz: „Az istállóban is vallásosnak kell lenni”.

Az ünnepek ünnepi alkalmat adnak a hit ünnepi megélésére – mint például ez a mai falunapi szentmise, a hétköznapok pedig hétköznapi alkalmat adnak a kereszténység átélésre: a hétköznapi, szürke, megszokott, kicsinyes, sokszor kellemetlen, sokszor szinte lehetetlen viszonyok közt, a hétköznap untságában, talán fásultságában kell gyakorolnunk ugyanazt az egyet: a megvalósított kereszténységet. Aki megvalósítja életében a kereszténységet, az hétköznap is megvalósítja. A galatákhoz írt levélben olvassuk: „Azt mondom, lélek szerint éljetek! A lélek gyümölcsei: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Gal 5,16–26). És az efezusiakhoz: „Testvérek, nagyon vigyázzatok arra, hogyan éltek, ne oktalanul, hanem bölcsen. Használjátok fel az időt, ne legyetek oktalanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata” (Ef 5,15). Csupa olyan kívánságok, amelyeket csak úgy lehet megvalósítani, ha hétköznapi magatartásunkban mutatkoznak meg. Újra és újra hétfőtől vasárnapig, és újra hétfőtől vasárnapig, és újra hétfőtől vasárnapig. Minden egyes napunk minden egyes percében ott kell, hogy legyen az Isten. Bármit teszünk, eszünk, vagy iszunk.  Megfogalmazni egyszerű: Ha keresztény vagyok, sehonnan sem zárom ki az Istent, és a keresztény névhez méltó módon viselkedem.

Van azonban egy nagy nehézség. Sok ember élete túlontúl zsúfolt, minden lélegzetvételét a munkának, az életnek szenteli, olykor fizikailag sem jut ideje imádkozni, Istennel foglalkozni. Nekünk azonban szembe kell néznünk ezzel a problémával is: mit tehet az a sok-sok ember, aki akarna menni, tudna menni az igaz kereszténység felé, ha volna hozzá ideje és energiája? A lényeget az Apostol mondja meg a filippieknek: „Zúgolódás és okoskodás nélkül tegyetek meg mindent (vagyis ami tőletek telik), hogy kifogástalanok és tiszták legyetek, mint Istennek ártatlan gyermekei” (Fil 2,15). Mindent, azaz mindent, ami tőletek telik. Ha sok telik, sokat, ha kevés telik, akkor azt a keveset. De még ha semmi sem telnék, az is értékké lenne, ha „zúgolódás és okoskodás nélküli” jó szándék van mögötte.

Kedves testvéreim! Isten más számrendszert használ, nem 12 órás számlapon méri az időt és nem a ráfordított idő mennyisége szerint osztályozza tetteinket. „Ha napközben Isten iránt teljes odaadással, Istenen csüngve, híven teljesítettük kötelességünket, és ezt imitt-amott egy-egy fohásszal vagy jó szándékkal meg is mutatjuk, akkor ez annyi, mintha egész nap imádkoztunk volna” (Szent Ágoston). Aki ezt megérti és ennek szellemében él, az már meg is oldotta a hétköznapi kereszténység problémáját, annak számára voltaképpen nincs is hétköznapi kereszténység, mert az így Isten állandó jelenlétében megélt minden egyes nap ünneppé válik.

Örülök, hogy sokan közületek, itt Kérben is olyan keresztények vagytok, akik ezt valóban megteszitek: a hétköznapokban is állandóan Isten jelenlétében éltek. Mindannyian ilyen állandó, 24 órás keresztények legyünk. Ezért imádkozok, ezt kérem tőletek, és ehhez kérem Istenünk segítségét ebben a szentmisében is.

Az apostolok /Mt 10,1-7/

Jézus azért hívta magához az apostolokat, hogy hatalmat adjon nekik az ördög kiűzésére, s a betegség gyógyítására. Így megbízást ad nekik. Ezután az evangélista – ahogy hallottuk – felsorolja az apostolokat név szerint, egytől egyig. Ez azért nagyon fontos, mert rámutat a személyes meghívásra. Arra, hogy Isten nem úgy hívja őket, s ugyanúgy minket, hogy „gyertek”, hanem mindenkit személy szerint, külön: „gyere, téged hívlak, mert tudok képességeidről, de ugyanúgy tudok minden hibádról”. Azért fontos ez a felsorolás, mert minden apostolról tudunk valamit, ismerjük hibáikat, így nem fogjuk gondolni, hogy Jézus tökéletes embereket hívott maga köré.

Az első Simon, akiről tudjuk, milyen indulatos, lobbanékony volt, s hogy magát Jézust is elárulta.

Zebedeus fiai: Jakab és János, akik már a mennyországban a helyeiket szerették volna protekcióval elintézni.

Fülöp, aki azt kérte Jézustól, hogy mutassa meg neki az Atyát, pedig magával az Istennel járt 3 évig. És így tovább…

Krisztusban szeretett testvéreim! Isten minket is személy szerint hív. Ismeri hibáinkat, mindent tud rólunk. Ne féljünk ezért teljesíteni azt, amit kér tőlünk! Ő méretre szabott küldetést ad mindannyiunkak. Kövessük őt.

Szent Cirill szerzetes és Szent Metód püspök, Európa társvédőszentjei

Ma már Szent Cirill és Szent Metód ünnepét ünnepeljük.

De kik is voltak ezek, ki volt ez a két ember, akiknek tisztelete így elterjedt itt, közép Európában?

·        Különösen a szlovák nép tartja őket nagy tiszteletben...

Tehát szlovákok voltak? ...nem

·        Nagy tiszteletnek örvendenek az összes szláv nép szívében...

Tehát szlávok voltak? ...nem

·        De akkor legalább innét valahonnét valók voltak, Közép-Európából? ...nem

Nem, kedves testvéreim, nem voltak...

De egy a fontos: HOGY KERESZTÉNYEK, HOGY KRISZTUSÉI VOLTAK!!!

Istent, Jézus Krisztust hirdették, aki értünk emberekért emberré lett, meghalt értünk, de feltámadt, hogy mi is örökké élhessünk!

Ezért tiszteli őket a szlovák, ezért tiszteli őket minden szláv, ezért tiszteli őket a magyar, ezért tiszteli őket Európa, ezért tiszteli őket az egész világ!

Hisz maga Szent Pál apostol írja a kolosszei levélben:

„Itt nincs már többé görög és zsidó, nincs körülmetéltség és körülmetéletlenség, nincs barbár, szkíta, szolga és szabad, hanem minden és mindenben Krisztus.“ /Kol 3,11/,

mai szótárral: „Nincs már többé magyar, vagy szlovák, nincs „igaz keresztény“, meg csak most megkeresztelt, nincs roma, nincs többség és kisebbség, hanem minden és mindenben Krisztus“

Pontosan erre adnak nekünk példát mai szentjeink.

·       Görögök voltak, de elsősorban Krisztuséi! Jézus Krisztus hirdetése szavunkkal és életünkkel kell, hogy az első helyen legyen életünkben. Legyünk mi is, úgy mint ők, Krisztuséi.

Sokat imádkozunk a keresztények egységéért...de gondolunk ilyenkor saját magunkra is?

-    Úgy nézek embertársamra, mint testvéremre, akivel elsősorban a Krisztus Jézusba vetett hit tart össze? Hogyan is imádkozhatnék a keresztények egységéért, ha én, keresztény, ferde szemmel nézek a szomszédomra azért, mert ő ilyen, meg olyan?

Figyeljünk oda testvéreim, mikor valamiért imádkozunk, hogy elsősorban saját magamat kezdjem el megváltoztatni azon a téren...

Ez a két testvér a 9. századból gyermekkora óta beszélte a szláv nyelvet, de születésük, képzésük szerint görögök voltak. De missziós tevékenységüket az a meggyőződés határozta meg, hogy minden nép hivatalos az üdvösségre, hogy Krisztus minden emberért meghalt. Cirill egyik írásában így fogalmaz:

Hát nem azért halt meg Krisztus, hogy mindnyájunkat megajándékozzon az „ősszülők dicsőségével“, vagyis az Istennel való paradicsomi egységgel, melyet Ádám, miatt elveszítettünk? És nem kellene-e a népek és a társadalmi rendek között tátongó szakadékot Isten mindent átfogó szeretetével áthidalni?

Köszönjük meg Istennek ezen két nagyszerű szentet, akik életük példájával – alázatossággal, szelídséggel és türelemmel /Ef 4,1/ – tettek tanúságot Krisztusról, s így annyi embert elvezettek Krisztus Jézushoz!

Köszönjük meg, hogy rajtuk keresztül is mutatja nekünk az utat Őhozzá, aki a mi boldogságunk csúcsa és teljessége...

"De jöjj, tedd rá kezedet, és életre kel." /Mt 9,18-26/

Egy elöljáró, egy vérfolyásos asszony és Jézus. Ők hárman, mondhatnánk, a főszereplői a mai evangéliumi szakasznak, persze más-más szerepben. Ketten kérnek valamit, a harmadik pedig ad.

Az evangéliumok azért íródtak, hogy bemutassák Jézus Krisztus életét és működését itt a földön, s hogy minket, akik ezt hallgatjuk, hozzásegítsenek, hogy megtaláljuk az Istenhez vezető utat. Példaként szolgál számunkra mindig ezekben Jézus – gondolatmenetei, szavai, tettei… de sokszor, mint például most is, a Jézussal találkozók is példamutatóak lehetnek.

Nézzük meg a mai másik két szereplőt.

Az elöljáró. Jézushoz jön, hogy kérjen tőle. De nem akármit kér. Egy halott feltámasztását kéri. De nem is akárhogyan akárhogy kéri! Nézzük csak meg: „Uram, a leányom most halt meg. De jöjj, tedd rá kezedet, és életre kel” Jöjj, tedd rá kezedet és életre kel!!! Látjuk ezt az óriási bizalmat?! Annyira bízott Jézusban, hogy nem mondta neki, hogy talán te fel tudod támasztani…, hanem, hogy ha ráteszed kezed, életre kel…

Sokunkat talán megszégyenít ezen elöljárónak hite… ha megnézzük saját hitünket, saját bizalmunkat Istenben, bizony, szégyenkezhetünk.

Nem kisebb példa számunkra a vérfolyásos asszony sem. Ő hátulról, mondhatnánk szégyenkezve ment Jézushoz. Hisz abban az időben aki beteg volt, bűnösnek volt elkönyvelve. A betegséget Isten büntetéseként látták az érintett bűneiért. Ő hitte, hogy Jézus meg tudja őt gyógyítani…

És mit mond neki Jézus? Nem én gyógyítottalak meg téged, hanem a Te hited…

Gondolkodjunk el kicsit, nekünk vajon mit mondana hitünkre? Mennyire hisszük, hogy Jézus meg tud gyógyítani mindenkit, mikor valaki gyógyulásáért imádkozunk? Mennyire gyógyítana meg minket hitünk? Vagy gyógyítana egyáltalán?...

Évközi idő 14. vasárnapja

XVI. Benedek pápa címerének jobb felső részében egy medve, mégpedig Szent Korbiniánusz püspök medvéje látható. A püspök a legenda szerint a 8. században keresztény hitre térítette a bajorokat, akik közül a pápa is származik. Ez a medve egy csomagot visel a hátán, ugyanis a legenda szerint Korbiniánusz Rómába zarándokolván egy medvére rakta terheit, és úgy érkezett a városba. Ez a legenda jelképes értelemben a kereszténység hatalmát jelzi a vad erők felett, és egyben a pápára háruló terhet is jelzi. A szentatya e jelképen keresztül is mutatja, valamint tudatosítja: szolgálata nehéz és óriási felelősséggel jár, amelyet kitartóan és fáradhatatlanul kell hordoznia.

De nem csak a pápa, vagy a püspökök, hanem az Egyház minden tagja terhet hordoz. Meg kell azonban különböztetnünk azt a terhet, melyet Krisztustól kaptunk és hordoznunk kell, és azt a felesleges terhet, amelyet nem kell örökké hordoznunk, amely a mi hibáink miatt került a vállunkra.

Hogy példaként említsem... a 2000. év nagy jubileumának egyik legjelentősebb kegyelmi ajándéka volt, amikor a ma már Boldog II. János Pál pápa bocsánatot kért az Egyház tagjai nevében a történelem folyamán a múltban és a jelenben elkövetett bűnökért, hogy az Egyház megszabaduljon egy olyan tehertől, amelyet felesleges továbbvinnie, s amely csak akadályozná őt küldetésének teljesítésében. Ez a teher pedig nem volt más, mint a bűnök nyomasztó súlya.

Vannak azonban olyan terhek, melyeket maga Krisztus bízott az Egyházra, s amelyektől nem kell megszabadulnunk, hanem vinnünk kell őket, mint Krisztus édes igáját és könnyű terhét, ezek pedig például a következők:

Az evangélium hirdetése. Hirdesd az evangéliumot akár alkalmas, akár alkalmatlan – mondja a Szentírás. Teher, felelősség, melyet mégis örömmel lehet hordozni.

Hasonló teher a szegények és betegek segítése az Egyházban, az Egyház által. Hisz Krisztus ránk bízta a szegények és elesettek, a nélkülözők és a nincstelenek szeretetét, s ezt is édes igaként kell vinnünk.

Érdemes elgondolkodnunk, vajon mi milyen terheket hordunk. Olyanokat, melyektől a legjobb minél előbb megszabadulni, vagy olyakat, melyeket viselnünk kell, hogy általuk váljunk tökéletesekké.

Kérjük a Szentlélek megvilágosító kegyelmét, hogy mindig felismerjük, hogy mely terhet kell leadnunk, és melyet hordoznunk annak érdekében, hogy élő legyen Egyházunk. Kérjük Istent, erősítse meg vállainkat, hogy Krisztus édes terhét kitartóan tudjuk hordozni, teljesítve ezzel a ránk bízott szolgálatot.

/Horváth István Sándor: Szívünkben mély nyomot hagyott - alapján/

Évzáró - hálaadó szentmise

Mindannyian vártuk már elég régtől ezt a napot, mely az utolsó ebben az iskolaévben. Az utóbbi napokban, hetekben már nagyon látszott rajtatok, kedves gyerekek, hogy nagyon jó lenne már, ha vége lenne a sulinak. Persze van, akin ez látszott egész szeptembertől.

De most nem csak azért jöttünk össze itt az Isten házában, hogy csak úgy örüljünk, hanem, hogy hálát adjunk. Istennek. Mindenért. Hogy megköszönjük Istennek azt, hogy velünk volt az év minden napján, hogy nem fordult el tőlünk akkor sem, mikor mi elhagytuk őt, mikor elfeledkeztünk róla. Hogy meghallgatta imáinkat, mikor egy-egy írásbeli előtt hozzá folyamodtunk, hogy adott elég türelmet a tanároknak, hogy mindig szeretettel szóljanak hozzátok. Hogy megköszönjük: Élünk, mozgunk és vagyunk – egészségesen és vidáman.

Elkezdődik a nyári szünet. Sok minden más lesz, mint iskolaidő alatt. Egy valamiből azonban mindenkinek sokkal több lesz, mint eddig volt. Ez pedig az idő. Több időnk lesz mindenre, amit szeretünk csinálni. A pihenésre, az alvásra, a kirándulásra, sportra, fürdésre, nagyszülők meglátogatására… Nem könnyű azonban jól gazdálkodni az idővel. Sokszor megesik például, hogy a nyári szünet alatt a templomok is úgymond szünetelnek főleg a fiataloktól. Az iskolával ellentétben a templom ezen a nyáron sem lesz bezárva. Itt mindig van valaki, aki vár minket, hogy meglátogassuk őt. És logikusan az lenne a helyes, hogy nyáron még több időt töltsünk az Istennel. Hisz ha több a szabad, akkor Istenre is több kell, hogy jusson.

Erre figyeljünk oda, kedves tanárok, kedves diákok, hogy Istennek is több időt szenteljünk a szabadidőből. Ez pedig nem csak azt jelenti, hogy elmegyek talán naponta, vagy minimum hetente a templomba, hogy többet imádkozom, hanem hogy sok jót tegyek a nyár folyamán. Meglátogatom beteg rokonaimat, nagyszüleimet, segítek otthon…ezer féle lehetőség van a jócselekedetre. S ily módon is lehet imádkozni – azáltal, hogy segítek valakinek. Így lehet szebb a családunk, a falunk, így lehet szebb a világ. Mert nem elég csak imádkozni a szebb világért – a szebb világért tenni is kell!

Egy történet mondja:

Mi vagyunk sokszor az Isten egyedüli keze, amellyel segíthet az embereken. Kedves tanárok, kedves diákok! Használjatok ki minden alkalmat a nyár folyamán is, hogy valóban a lehető legjobbat, magát az Istent adjuk az embereknek...

Szent Péter és Szent Pál apostolok

Érthetően a mai igeliturgiában Szent Péterről és Szent Pálról, jobban mondva Szent Páltól hallottunk szent szövegeket, hiszen ma őket ünnepeljük. Szent Péter és Szent Pál, akik annyira szerették egymást életükben, hogy haláluk sem választotta el őket – írja a szent zsolozsma.

Figyeljük meg, még ha csak egy pillanat erejéig is, e két szent életét. Valóban szentek voltak? Már egészen a kezdetektől?

Péter, a halász, aki bármikor egy szempillantás alatt begerjed, s ilyen felindulásaiban mondjuk levagdossa a katonák fülét, vagy épp fűt-fát ígérve megfogadja, hogy ő Jézust soha nem hagyja el, s rá pár órára már nem is ismeri őt.

Pál, pontosabban Saul, aki jelen van az Egyház első vértanúja megkövezésénél, szintén, mint keresztényüldöző. A vallás és Isten nevében az Isten embereit öldösi s próbálja magát az Egyházat halálra kövezni.

Krisztusban szeretett testvéreim! Látjuk, hogy mennyi olyan dolog történt e szentek életében, melyről talán úgy gondoljuk, kár, sajnálatos, sokkal jobb lenne, ha ez meg sem történt volna. Így gondolkodunk mi. De Isten máshogy, tökéletes összhangban és mindentudásban. Ő tud minden egyes gyengeségükről, minden egyes bűnükről, minden egyes bajukról és harcukról. Ez az isteni Gondviselés, mely a bajok közepette sem hagyja elveszni azt, aki őt szeretni akarja.

Ma hallottuk, hogyan szabadult ki Péter a börtönből – az isteni Gondviselésnek köszönhetően. Egyben tudjuk, hogy hogyan lett Saulból Pál, az isteni Gondviselésnek köszönhetően.

Talán mi is megtagadtuk hitünket, s ezzel magát Jézus Krisztust? Talán mi is rágalmainkkal üldöztük a papokat, s ezzel magát az Egyházat? Gondolkozzunk el azon a sok rosszon, melyet elkövettünk, vagy ami bennünket ért. De az isteni Gondviselés ezekkel is számol. Sőt, elsősorban ezekkel.

Így hát még nyugodtan lehet belőlünk is Szent Pál, vagy Szent Péter, ha igyekszünk Istent szeretni, s rábízzuk magunkat a Gondviselésre. Mert az isteni gondviselés nem azt jelenti, hogy nekem nem történhet semmi bajom, hogy mentes leszek minden bűntől, hogy Isten megvéd minden bajtól és rossztól. Az isteni Gondviselés az, hogy minden, ami velem történik, az én javamat, az én épülésemet szolgálja. Mert az Istent szeretőknek minden a javukra válik.

„Kicsoda ez, hogy még a tenger és a szél is engedelmeskedik neki?” /Mt 8,23-27/

Ha alaposabban megfigyeljük a mai evangéliumot, a szemünkbe tűnhet az előbb elhangzott költői kérdés… Hisz azért keltik fel Jézust, hogy segítsen rajtuk, mert „elvesznek a viharban”, s mikor ő megoldja a helyzetet, azt kérdezgetik, kicsoda ez, hogy lecsendesítette a vihart.

Senki mástól nem kérnének a tanítványok ilyen természetfölötti dolgot, csak attól, akiről tudják, hatalma van, s mikor megteszi azt, amit ők maguk kértek, csodálkoznak hatalmán. Hát nincs ebben valami furcsaság? Olyat kértek, amiről nem is nagyon hitték, hogy Jézus képes rá.

Elgondolkodtató ez számunkra is: tényleg hiszünk abban, hogy Isten meg tudja nekünk adni mindazt, amit kérünk tőle? Ne legyünk mi is „kicsinyhitűek”! Sose kérjünk olyat, amiről nem hisszük, hogy megkaphatjuk. Ő maga int: „Higgyétek, hogy mindazt, amit imádkozva kértek, elnyeritek, és meg lesz nektek.” /Mk 12,24/

"Szeresd az Urat (...) Szeresd felebarátodat" /Mt 22,34-40/

Az írástudók az ószövetségi Szentírásban 248 parancsot és 365 tilalmat tartottak számon. Képzeljük el, milyen nehéz lehetett ezek szerint élni, s mindig csak arra összpontosítani, hogy nehogy megszegjék, vagy elmulasszák valamelyiket. Minden egyes lelkiismeretvizsgálatnál átnézni, melyik ellen vétettenk. Nem lehetett egy egyszerű dolog. Nekünk már nincs annyi sok parancs és tiltás. De mégis sokszor gondban vagyunk, mikor fel kell készülnünk egy-egy szentgyónásra. Gondban vagyunk, hogy mi szerint készüljünk, mi szerint keressük bűneinket. Gondban vagyunk, hogy milyen bűnöket is mondjunk a gyónásban.

De Jézus, ha megfogadjuk isteni tanácsát, könnyít helyzetünkön. Megkönnyíti számunkra a lelkiismeretvizsgálatot. Megadja a két legfontosabb támpontot. Hogy mindig azt vizsgáljunk magunkon, vajon mennyire szerettem az elmúlt napokban, hetekben. Mennyire szerettem Istent, embertársamat s magamat.

Ha lelkiismeretvizsgálatot csinálunk, a szeretet hiányát keressük. Mennyire fejeztem ki Isten iránt való szeretetemet? Ha oda sem figyeltem az imában, akkor bizony nem nagyon. Vagy a munkahelyen: ha a másikkal beszélgetek, saját magam is látom, ha visszagondolok rá, hogy mennyire beszéltem szeretettel, vagy csak gyorsan elintéztem őt, hogy ne untasson tovább.

Krisztusban szeretett testvéreim! Mindig ez legyen előttünk: mennyire szerettem? S tegyük fel most is a kérdést magunknak: a mai napon, az elmúlt 12 órában mennyire szerettem?