Folytatás - "Először csak nézd meg ezt a rövid videót..."

Hívják, de nem veszi fel. Egész életében elérhető volt, most meg nem válaszol. Mi történhetett? "A hegyimentők megtalálták annak a két hegymászónak a holttestét, akik most hétvégén tűntek el a Moncayón." Kirándulni ment a hegyekbe, és meghalt. 42 évesen. Róla szól ez a megragadó dokumentumfilm. Pablo Domínguezről, a katolikus papról, aki éjjel-nappali szolgálatot vállalt, aki ég és föld találkozási pontja volt, és ezt az emberek megérezték. A múlt tárul fel, hisz mindenki Pablóról beszél, mégis a jelen kérdéseire kapunk választ a szereplők szájából: Mi a boldogság? Lehet-e boldog, aki szenved? Van-e teljes élet? Mi a halál? 80 perc izgalom, 50 szereplő, spanyolos lendület, megragadó képek és zene, ráadásul nyomasztó légkör helyett derűs, őszinte, reménykeltő vallomások. Ez volt Pablo, és ilyen maga az élet.

Amint már korábban közzétettem, egy  "mozis-akcióra" hívok mindenkit. Megjelent "Az utolsó hegycsúcs" című keresztény film. Sokat elmond róla, hogy ennek a spanyol készítésű filmnek "hazai" fővédnöke maga Erdő Péter bíboros.

A mai vetítés, melyre mindenkit szeretettel várok, este nyolc órakor kezdődik a balassagyarmati Madách moziban. Aki velünk szeretne jönni: fél nyolckor indulunk a plébániáról (előre tessék szólni, hogy tudjuk, hogyan leszünk az autókkal). 

Kicsit bővebben a filmről:

Az utolsó hegycsúcs (La última cima) című film egy spanyol katolikus pap, Pablo Domínguez életét mutatja be, aki 2009-ben hegymászóbalesetben halt meg. A filmben megszólalnak családtagjai, barátai, tanárai, tanítványai, akik Pablóval kapcsolatos személyes élményeiket mesélik el, és megtudhatjuk róla, hogy olyan humoros, élettel teli személyiség volt, aki megtalálta a hangot gyerekekkel, fiatalokkal, idősebbekkel, hívőkkel és ateistákkal egyaránt.

A film rövid interjúk formájában felvillantja az utca emberének véleményét is olyan ma divatos előítéletekkel teli témákkal kapcsolatban, mint például a papság, egyház, cölibátus, gazdagság és az imádság.

Az alkotás nem ragad le Pablo személyénél, hanem a szereplők és az ő megnyilatkozásait bemutatva egyfajta képet kapunk arról is, hogy mi a boldogság, lehet-e boldog, aki szenved, van-e teljes élet, mi a halál… És mindezt megragadó képekkel, zenével, spanyolos lendülettel tárják elénk az alkotók.

A film már a premier hétvégéjén, ráadásul mindössze 4 kópiával elérte az első helyet a spanyol mozikra eső nézettséget illetően. Közel hatezer ember látta Juan Manuel Cotelo filmjét már akkor, amikor még csak 4 moziban ment a vetítés egész Spanyolország területén. Kétszeres nézőszámmal előzte meg a második helyen álló Szex és New York 2-t, és háromszor körözte le nézettségben a Perzsia hercegét és a Robin Hood-ot. (IMDb)

Miserend és hirdetések - Ádvent 2. vasárnapja

Ádvent második vasárnapja

„Nos, embertársam, hagyd abba egy kissé az elfoglaltságodat. Egy kicsit zárd ki magadból zsibongó gondolataidat. Tedd félre most nehéz gondjaidat, és hagyd későbbre súlyos kétségeidet. Szentelj egy kevés időt Istennek, és pihend ki magad nála kis időre.”

Az elhangzott szavak különösképpen időszerűek a mai napon, ezen az ádventi vasárnapon. Szent Anzelm püspök vetette ezeket a gondolatokat papírra, hogy figyelmeztesse a minden kor emberét: Állj meg, ember! Hagyd most abba elfoglaltságaidat! Állj meg, hisz talán azt sem tudod, hová sietsz annyira!

Az ádventi idő, melyből ez évben már eltelt egy hét, a várakozás időszaka. Mint arról egy hete elmélkedtünk, Krisztus eljövetelét várjuk. S Egyházunk arra int, hogy ilyenkor többet, s jobban imádkozzunk, hogy több és nagyobb jócselekedeteket vigyünk végbe. Az idei ádvent kezdetén így figyelmeztetett minket Jézus: „virrasszatok és imádkozzatok szüntelenül”! De vajon sikerült-e ezalatt az egy hét alatt virrasztanunk, s imádkoznunk, legalább egy kicsit többet, mint máskor? Virrasztani – tehát lelkünket megtisztítani a bűntől, és azt tisztán tartani. Imádkozni – tehát a szokottnál több időt szánni Istenre, ha csak napi 10 perccel is. Szakítottunk rá időt? Mert az idő nem jön csak úgy, ha nem szakítjuk. Ugyanis ha azt várjuk, hogy majd csak lesz valahogy egy kis plusz időnk, valami fölösleges időnk az ádventben, amit Istenre tudok majd szánni, akkor bizony nagyon sokáig fogunk várni. Egy nap ádventben is csak 24 óra, tehát 1440 perc, úgy, mint máskor. Így ha én meg akarom tartani pl. a napi 140 percet a családra, 120 percet a tévére, 60-at az internetre, 480-at a munkára, ugyanennyit az alvásra, 60-at az evésre, 100-at a pihenésre, akkor az imádságra marad pontosan 0 perc 0 másodperc. Nem lesz több időnk, ha valami másból nem veszünk el!

A szentmise elején együtt imádkoztunk ezekkel a szavakkal: „Nevelj minket Istenünk, hogy e világi elfoglaltságaink ne akadályozzanak találkozásunkban Szent Fiaddal.”

Valami másból, valami más elfoglaltságból kell tehát időt elvenni, hogy ezt Istenre tudjuk szánni. Egy percet az alvásból, egyet a munkából, hármat a tv-ből, internetből… s máris összejön az idő Istenre, s máris meg tudunk állni, félre tudjuk tenni nehéz gondjainkat, s „ki pihenhetjük magunkat” Istennél.

Nagyon fontos, hogy ha most valamilyen elhatározást teszünk az ádvent még ránk váró idejére, hogy ez az elhatározás ne csak általános legyen, ne csak annyi, hogy „jó, majd akkor jobb leszek, jó, majd akkor többet fogok imádkozni”… Nagyon fontos, hogy konkrét, tárgyi elhatározás legyen. Mondjuk most meg, határozzuk most meg, mi lesz.  Pl. hogy naponta fogom a Szentírást olvasni 5 percig, minden reggel tartok 10 perc elmélkedést, 5 perccel előbb jövök minden szentmisére, hogy jobban rá tudjak készülni”…

 „Nos, embertársam, hagyd abba egy kissé az elfoglaltságodat. Egy kicsit zárd ki magadból zsibongó gondolataidat. Tedd félre most nehéz gondjaidat, és hagyd későbbre súlyos kétségeidet. Szentelj egy kevés időt Istennek, és pihend ki magad nála kis időre.”

A Boldogságos Szűz Mária szeplőtelen fogantatása - vigília

Alighogy elkezdtük öt nappal ezelőtt az új egyházi évet, már több „szentes“ ünnepünk is volt – hétfőn egyházmegyénk védőszentjét, Xavéri Szent Ferencet, tegnap kedvelt szentünket, Szent Miklóst ünnepeltük. Ma pedig már a Szűzanyára irányítjuk figyelmünket, tekintetünket – őt ünnepeljük. De biztosak lehetünk, így van ez rendjén, ugyanis kell, hogy gyakran álljanak előttünk szent elődeink, mint követésre szánt-, és követésre nagyon is lehetséges példaképeink. Találóan fogalmazta meg Szent Bernát: „Kiknek ünnepén örvendezünk, azok segítségével fölemeltessünk.“ Fiatal gyermekeink sokszor popsztárokat, élsportolókat, színészeket választanak példaképül. De a legtöbbször gyorsan kinőnek belőlük. Nekünk azonban itt vannak szentjeink, akikből soha nem növünk ki, mert egész életünkön keresztül buzdítanak, példát adnak és közbenjárnak értünk.

Ma az olvasmányban nem véletlenül az első emberpár bűnéről, annak következményeiről hallottunk. Tudnunk kell ugyanis, mi is az a szeplő, amitől Szűz Mária mentes, szeplőtelen volt. Erkölcsi, bibliai és vallási értelemben a szeplő nem egy szépséghiba, hanem a bűn képe, a bűnt jelenti. S ebben az értelemben az áteredő bűnt, amely minden embertől elveszi a kegyelem állapotát, elveszi az örök életet. Szűz Mária ettől a szeplőtől, ettől a bűntől volt mentes. Isten kiemelte őt közülünk, bűnösök közül, öröktől fogva kiválasztotta a legszentebb istenanyaságra.

Szűz Mária tehát, kinek ünnepét üljük ma, úgy született, hogy nem volt rajta az áteredő bűn. Állandóan bűntelen, állandóan szent volt. Ezért ő az első a szentek között, ezért jár neki más, megkülönböztetett tisztelet a szentek között. Ezért van neki sokkal több ünnepe az egyházi év folyamán, mint a többi szentnek. Ezért jöttünk ma el ide és ezt ünnepeljük: Hogy Isten Szűz Máriát megóvta minden bűntől. Ezt jelenti a mai ünnep: Szűz Mária szeplőtelen fogantatása.

De ahogy az elején Szent Bernát tanított mondta: „Kiknek ünnepén örvendezünk, azok segítségével fölemeltessünk.” Nem elég megemlékezni erről az eseményről, nem elég ezt megünnepelni, énekelni róla. Segítségével fel kell emeltetnünk. Fel kell, hogy keltse bennünk újra a vágyat azon állapot után, melyben az ősszülők voltak a paradicsomban, s melyben Mária is volt. A bűn nélküli állapot, mikor az ember szinte Istenhez van nőve, Istennel van – mindig. Melyben nincs bűn, ami elszakítana Krisztustól, így nincs sem fájdalom, se halál. Csak az Isten, kinek jelenléte végtelen örömmel tölt el.

Számunkra biztos, nem tűnik reálisnak, valószerűnek ez az állapot. Itt a földön sosem fogjuk elérni. De kell, hogy vágyódjunk rá, hogy legyen motivációnk, mert ha az Úr látja bennünk ezt a vágyat, akkor megadja kegyelmét, s földünk megtermi gyümölcsét. Azaz irgalmából befogad minket örök országába.

A szeplőtelen Szűz Mária példája ösztönözzön, s emeljen fel, hogy majd vele együtt örvendezhessünk – azon a helyen, melyet Isten azoknak készített, akik szeretik őt.

Először csak nézd meg ezt a rövid videót...

aztán kattints ide.

Ádventi mesterünk /Iz 55,6/

Ezt az ádventi várakozást, melyben ma is élünk már nagyon sokan átélték az emberiség történelmének folyamán. Egészen az ősszülőktől, akiknek az Isten megígérte a Megváltót az első bűn után, a pátriarkákon keresztül, az ősatyák, a választott nép – mind várta a Megváltót. S miután először eljött – gyermekként, a keresztények már teljes bizonyossággal várják második eljövetelét annak, akit már 2000 éve megismerhettek. Mi már pontosan tudjuk, kit is várunk, ki az a Megváltó.

Így mai várakozásunkban nem vagyunk egyedül. Vannak nagy mestereink, akik már végigjárták ezt az ádventi utat. Akik jól, hűségesen végigjárták, s megkapták jutalmukat. Az egyik legnagyobb ádventi vezetőnk maga Izajás próféta. Ő adja naponta szánkra e szavakat is: „Harmatozzatok, égi magasok…” Ma pedig az ő buzdítását hallhattuk az Allelujás versben: „Keressétek az Urat, amíg rá nem találtok.”

Izajás tapasztalatból tanítja ezt nekünk, hisz ő is várt az Úrra, kereste az Urat, aki végül megtalálta, s benne élte le földi életét. Tanuljunk szent elődeinktől, akik az egész ádvent folyamán példájukkal, a szentmiséken felolvasott szentírási szavaikkal oktatnak minket, és vezetnek a helyes útra.

Kinek az érdeme? /Mt 15,29-37/

Az, hogy ma eljöttünk a szentmisére, kinek az érdeme? Vajon a miénk? Hogy miért ez a kérdés? Nézzük meg a mai evangéliumot.

Úgy tűnhet, a népsokaság volt az, aki közeledni akart Jézushoz, hisz így olvastuk: „Nagy sokaság jött hozzá“. Így – gondolhatnánk – az ő érdemük, hogy Jézust hallgathatták. De emlékezzünk vissza az ezt megelőző történésre: „Jézus a Galileai-tengerhez érkezett.“ Azaz: Jézus volt  a kezdeményező, aki nem maradt otthon, hanem önszántából a nép közé ment, hogy taníthassa, nevelhesse őket. Ő kezdett el közeledni.

A mai evangélium gönyörűen szemlélteti azt a tényt, amit sokszor nem veszünk figyelembe, amelyre sokszor nem figyelünk oda, s nem is tudatosítunk: minden jóttetünknél, minden imádságunknál az Isten az, aki először lép. Ő sugallja Szentlelkéből a jóra való készséget, a meghívást, a késztetést a jóra. Így minden jótettünk, minden imádságunk csupán válasz Istenünk hívására.

Ezt is meg kell értenünk ebben az ádventi időben, hogy folytonosan lássuk, érezzük kicsinységünket. Így látjuk be igazán: milyen fontos számunkra Urunk eljövetele, aki a megváltásunkat hozza.

Könyörgések Marián püspökatyánkért

Néhány könyörgés magyarul, melyek közül egyet mindig be kell iktatni a hívek könyörgésébe:

Egyetemes könyörgések új főpásztorunkért,

Marián püspökatyáért

(Minden szentmisén az egyetemes könyörgésekbe

be kell illeszteni egyet a következő fohászok közül.

Sorrendben a 2. helyen legyen.)

a)  Istenünk, add, hogy Marián püspökatyánk életszentségével elnyerje tetszésedet, s hogy apostoli buzgalommal és szeretettel gondoskodjon népedről.

b) Urunk, adj püspökatyánknak bölcsességet, hogy felismerje minden rábízottja szükségét, és elvezesse őket hozzád.

c)   Jézusunk, köszönjük, hogy meghallgattad könyörgéseinket és nekünk ajándékoztad Marián püspökatyát; kérünk, töltsd el őt Szentlelked ajándékaival, hogy szolgálata áldás legyen egyházmegyénknek, és a te nagyobb tiszteletedre és dicséretedre szolgáljon.

d) Jézus, Jó pásztor, add, hogy Marián püspökatyánk tanítson minket az evangélium szerint élni, és élete tanúbizonyságával mutassa nekünk a hozzád vezető utat.

e)  Erősítsd meg kiválasztottadat, Marián püspökatyánkat lelkipásztori szolgálatában, hogy képes legyen utánad menni, bárhová mész.

Ádvent első hete

Az igazi kicsinyek /Lk 10,21-24/

„Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és a kicsinyeknek jelentetted ki.“ Ezekkel a szavakkal imádkozott Jézus. Gyönyörűen kifejezik Isten – számunkra sokszor érthetetlen –  szándékait. Azoknak mutatja meg magát, azoknak adja a legtöbb kegyelmét, akik beismerik kicsinységüket, bűnösségüket, tehetetlenségüket. Akik nem csak álszent módjára mondják magukat kicsinek, de valóban beismerik azt.

A Megváltó eljövetelére várunk, aki a megváltást hozza. De ahhoz, hogy eljöjjön, be kell ismernünk, be kell látnunk, mennyire szükségünk van rá. Bűneink miatt, melyekkel Istenünket bántjuk, ki kell engesztelnünk az Istent. De mi nem vagyunk rá képesek, hisz naponta csak újabb és újabb bűnöket szülünk. Vegyük észre ebben az ádventben: egyedül az Istenember az, aki ki tudja engesztelni az Istent a mi nevünkben, hogy bocsánatot tudjanak nyerni bűneinket.

Várjuk Urunkat, megváltásunkat hozza.

Xavéri Szent Ferenc

A besztercebányai egyházmegye védőszentje, Xavéri Szent Ferenc a 16. században élt, s megismerkedett egy másik szenttel, mégpedig Loyolai Szent Ignáccal. Együtt alapították meg a jezsuiták rendjét, mely mindmáig nagy tiszteletnek örvend, és a szent tudományok továbbadásának, a tanító munkának szenteli tevékenységét – több ezer papot, szent életű embert adott már az egyháznak.

Micsoda találkozás lehetett az, amikor a két szent találkozott. Nem voltak egyformák sem természetben, sem tulajdonságokban. Mégis nagy munkát, Istennek tetsző munkát vittek véghez – ugyanis egy célért küzdöttek. Isten országának építése volt mindkét szent életének célja.

Adventi utunkon, melyet tegnap kezdtünk el, lássuk meg a másikban azt a jót, a jó célt, amiért küzd. Ne csak a kevésbé tetsző tulajdonságait nézzük, hanem azt, miért van itt ő is a templomban. Hamar rájövünk, hogy ugyanazért, amiért mi. Tehát egy a célunk, ezért fogjunk össze – mindenekelőtt mi, keresztények, s együttes erővel, egymás segítve haladjunk ma ádventi utunkon, s minden nap Istenhez vezető utunkon.

Miserend és hirdetések - Ádvent 1. vasárnapja

Az Úr dicsérete - szentségimádás templomunkban

Az új egyházi év kezdete alkalmából tegnap este újra zenés-elmélkedős szentségimádást tartottunk az ipolyvarbói Legszentebb Szentháromság római katolikus templomban.

A Urat ez alkalommal is gitár, furulya, orgona és énekhang magasztalta Taizé zenés dallamokkal.

 

Ismét csak bíztatni tudok mindenkit, hogy ha teheti, vegyen részt a következőn! Tényleg nagyon szép, magasztos és lélekemelő másfél óra volt ez a mostan is.

Köszönet Gyuszi atyának, és mindenkinek, aki zenei tehetségével, énekhangjával hozzájárult az Úr dicséretéhet.

Templomunk ádvent első vasárnapjának vigíliáján

Ádvent első vasárnapja

Új liturgikus, egyházi év kezdődött el ezzel a nappal. Látszólag azonban nem sok minden változott. Szinte ugyanolyan minden, mint tegnap volt. Nincs semmi külső változás. Ugyanúgy eljöttünk templomba, mint vasárnaponként szoktunk. De ha külső változás nincs, akkor valami másnak kell lenni.

Szent elhatározással kell elkezdenünk ezt az új egyházi évet, az idei ádventet. Kezdőénekünkben (zsoltárunkban) fogalmazódott meg a legvilágosabban: Hozzád emelem az én lelkemet, Uram (Hozzád emelem a lelkem, én Uram, Istenem). S csak akkor lesz mindannyiunk számára gyümölcsöt hozó, szent időszak ez a huszonhárom nap, ha szent elhatározással Istenhez emeljük a lelkünket. Ha föltekintünk az Istenre. Föl kell ma tekintenünk nem csak testi szemeinkkel ide a szószékre, a jelképesen a menny irányába, hanem igazán a mennybe. Igaz, már az ókori görög nyelv is felettébb leleményesen nevezte el az embert antroposznak, azaz „égre nézőnek”, ugyanis mi emberek – egyedüli földi lényként – túl tudunk látni a földieken. Tudunk az örökkévalókra gondolni. De nem csak gondolni, hanem tenni is a saját örökkévalóságunkért. Ezért vagyunk égre nézők – így ez a mai fölfelé-, „égre nézésünk” is nagyon mély jelképpel bírhat. Égre néző szemünk legyen az Istenhez emelkedő lelkünk jelképe, külső bizonyítéka.

De sajnos az, hogy ma Istenhez emeljük lelkünket, az áteredő bűn következményeképp nem teljesen magától értetődő. Nem megy automatikusan, nincs belénk idegződve. Ezért sokszor, s talán ma is szinte erőszakkal kell lelkünket az odafent valókra, az isteniekre, az Istenre irányítani. A szó tiszta értelmében meg kell erőszakolni magunkat, hogy ebben az ádventi időben többet foglalkozzunk lelkünkkel, lelkünk tisztaságával, jobban odafigyeljünk az Isteni szóra, lelkiismeretünk hangjára, szeretteink igényeire, s mindenekelőtt adjunk többet az Istennek. Több időt, több figyelmet, több áldozatot, több olyat, amit nem könnyű megtenni – ebben az ádventi időben meg kell tennünk, hogy gyümölcsöt hozzon ez az időszak.

Ádvent, a várakozás időszaka. Mától intenzívebben, várjuk a Karácsonyt, a Kegyelmi Úrjövetet, Jézus születését. De az ádvent magába foglal egy ún. Eszkatologikus Úrjövetet is, ami annyit jelent, hogy ilyenkor többet gondolunk Krisztus második eljövetelére is. Azt is hasonlóképpen várjuk, azt is hasonlóképpen várnunk kell. Erre irányítja figyelmünket az evangélium, mely az Utolsó Nap eseményeit és történéseit tárja elénk: „Az emberek megdermednek a rémülettől, miközben várják, hogy mi történik a világgal”. Nagyon sokatmondóak ezek a szavak. Rémületében az ember eltakarja arcát, elrejtőzik. De ha valaki még életében gyakran emelte az Úrra a tekintetét, talán éppen ilyen ádventi időben, akkor sem marad szégyenben. Azoknak szólnak az evangélium folytatódó szavai: „Amikor mindez beteljesedik, nézzetek fel, és emeljétek fel fejeteket, mert elérkezett megváltástok.” Ha most „égre nézőkké” válunk, akkor azon az Utolsó Napon is égre nézők lehetünk. Ha most nem szégyelljük hitünket az emberek előtt, akkor az Utolsó napon Isten sem fog szégyelleni minket Istenünk, s mi állhatunk majd emelt fővel a világot ítélő Krisztus diadalmas ítéletekor. Ha most megtesszük, amit énekeltünk, „Hozzád emelem az én lelkemet, Uram”, akkor Isten is szava is nekünk szól majd: „nézzetek fel, és emeljétek fel fejeteket”.

Éppen ezért csak akkor lesz igazi az ádvent számunkra, ha ebben a készületben élünk. Csak akkor lesz igazi várakozás, ha nem félünk, hanem egyenesen vágyódunk Istenünk második eljövetele után – mert bízunk benne: megváltásunk érkezik.

Formálják egész ádventben szívünket., gondolatainkat és tetteinket szent énekeink: „Hozzád emelem az én lelkemet, Uram, mert kik téged várnak, meg nem szégyenülnek.”